Jób 27

1  Jób pedig Folytatá az õ beszédét, és monda:

2  Él az Isten, a ki az én igazamat Elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

3  Hogy mindaddig a Míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

4  Az én ajakim nem Szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond Csalárdságot!

5  Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A Míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

6  Igazságomhoz ragaszkodom, Róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én Szívem.

7  Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem Támad, mint az álnok.

8  Mert micsoda reménysége lehet a Képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

9  Meghallja-é Kiáltását az Isten, ha eljõ a Nyomorúság Reá?

10  Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; Segítségûl Hívhatja-é mindenkor az Istent?

11  Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

12  Ímé, ti is Mindnyájan Látjátok: miért van Hát, hogy Hiábavalósággal hivalkodtok?!

13  Ez a gonosz embernek Osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

14  Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak sokasulnak meg, és az õ magzatai nem lakhatnak Jól kenyérrel sem.

15  Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem Siratják.

16  Ha mint a port, úgy Halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze Ruháit, mint a sarat:

17  összeszerezheti ugyan, de az igaz Ruházza Magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

18  Házát Pók Módjára Építette föl, és Olyanná, mint a csõsz-Csinálta Kunyhó.

19  Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

20  Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

21  Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

22  Nyilakat Szór Reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

23  Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.